Szinkronban a világgal
A történet olyan szakállas, hogy már unalmas is. Mégis ez az a kályha, ahonnan el kell indulni, ha a szinkronicitásról meg akarunk tudni valamit.
A pszichiátert Jungnak hívták. A jelenséget ő nevezte el szinkronicitásnak.
Azt tartotta, hogy a valóságnak van egy olyan területe, ami sem nem fizikai, sem nem pszichikai természetű. Ez a lét leírhatatlan, tértől és időtől függetlenül létező ősoka. Ha itt keresztezi egymást testi és lelki világ, szinkronjelenségek lépnek fel.
A közvélekedés közönségesen véletlennek mondaná. Szélsőséges esetben esetleg vak véletlenről, vagy csodás véletlenről beszélne.
Hasonló jelentésű elemek egyidejű felbukkanásáról van szó, anélkül, hogy okozati összefüggés lenne köztük. Nevezhetjük véletlen egybeeséseknek, amiknek súlya van. Ezek a dolgok jelentéssel vagy jelentőséggel bírnak a szemlélőre, megváltoztatják nézeteit, vagy aha-élményt adnak, esetleg csak szórakozatnak.
Atrur Conan Doyle (1859-1930), a Sherlock Holmes-regények szerzője, aki meggyőződéses spiritiszta volt, úgy vélte, hogy az „ésszerű véletleneket” a túlvilági szellemek áldásos vagy átkos tevékenysége okozza.
Wilhelm Sholz német író a véletlenek számtalan példáját gyűjtötte csokorba, és a „vonatkozás vonzerejének” hívta azokat. Szerinte léteznek bizonyos láthatatlan kapcsolatok, amelyek transzcendentális, sors-szerű beavatkozásra utalnak.
Az akauzális összefüggések elve, ami a sorozatok és véletlenek ismeretelméleti magyarázata, akkoriban, amikor Jung ezt pedzegette, nem talált megértő fülekre. Ma már, amikor akauzális egyenletek egész sora vált ismertté, más a helyzet.
A tudomány befogadta az akkor misztikusnak tűnt elvet.
A hétköznapok szinkronicitása
Néha hallunk olyan történeteket, amikre csak a fejünket csóváljuk. Az idegesebbje meg esetleg felkiált: „Na ne etessenek engem ilyen marhasággal!”
Ilyen „marhaság” például az a sztori, amely szerint egy hölgy elvesztette kedvenc gyűrűjét a tóban. Bár lázasan kereste, nem akadt rá. A veszteség okozta gyász nem akadályozta meg abban, hogy újra visszamenjen a „tett helyszínére”. Nyolc év múlva. Ott várta a gyűrű.
Velem is történt hasonló. Egyszer, egy kietlen parkban, útban akkori szállásom felé, elhagytam egy órát. Minden nap azon az útvonalon mentem munkába és vissza, sohasem találtam rá, pedig szándékosan kerestem. Aztán, amikor már régen feladtam a reményt, búcsút mondtam egykori ékszeremnek, egyszer csak különös csillogásra lettem figyelmes egy napfényes reggelen. Az órám volt, pontosan ott, ahol pár napja már keresztet vetettem rá.
Egyetemista koromban olvastam Edit Piaf életrajzát, ami nagy hatással volt rám. Pár nap múlva egy rádióműsorban felcsendültek a dalai, holott azelőtt nem túl gyakran hallottam produkcióit. Egyszer csak, a városban gyanútlanul sétálva megláttam a kirakatban a lemezét, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Nem kerestem sem a zenét, sem a lemezt, az mégis rám talált.
A legutóbbi idők számomra legkedvesebb véletlenje. A rádióban hallgattam egy riportot. „Hm, ez egy érdekes személyiség. Holnap utána nézek a könyvének.” Nem volt rá időm, mert váratlanul megjelent nálam a barátnőm. Hozott nekem egy könyvet. Amint kihántottam a nylon szatyorból, ledöbbentem. Az a könyv volt, amit meg akartam venni. Egy százalékos sem volt annak az esélye, hogy a barátnőm aznap meglátogat. Annak pedig a nullánál is kevesebb, hogy éppen ezt a könyvet kapom tőle.
Talán nem illendő, hogy személyes kis történeteimmel traktálom az olvasót. Viszont ezek igazságtartalma garantált.
De álljon itt egy másik elképesztő sztori is.
Egy ismerősöm vizsgára készült. Aznap éjszaka csak öt óra alvás jutott számára. Álmában, egy kutyaszánon száguldozott, amit öt farkaskutyának látszó állat húzott. Az ötös buszra várva egy férfi állt meg mellette, farkaskutyát tartva a pórázon. A srác mellesleg az ötös tételt húzta ki, és ötöst kapott. Ez már olyan képtelen, hogy hazugságnak tűnik. Pedig megtörtént.
Mire jó a szinkronicitás?
Egyrészt nagyon jó szórakozás. Felfedezgetni és összerakosgatni azokat a mozaikokat, amit az életünk meglepő harmóniában egymás mellé rendezget, az egy külön szellemi játék. Érdekes és mulatságos.
De van magasztosabb haszna is.
Jungnak az említett betege nem is sejtette, hogy egyszer ilyen híressé válik. Példaértékűvé nő.
A hölgy ugyanis az eset után látványos javulásnak indult.
Hogyan?
A hölgy tele volt problémával, mindenféle lelki nyavalyával. Amikor legnagyobb megdöbbenésére az álmában megjelent bogár testet öltött a való életben is, megkönnyebbült. A szimbolikus véletlen arra ébresztette rá a pácienst, hogy ő tulajdonképpen befolyásolhatja az élete alakulását. Hogy a valóság annyi láthatatlan szálon függ össze, és szövődik be egyéni életünk hálójába, hogy gyakorlatilag bármi megtörténhet. Nincsenek lehetetlenek.
Vagy ahogy Jung fogalmazott: „Ekkor értette meg, hogy milyen sokféle kapcsolat létezhet a világon, és ezek milyen sok dologra szolgáltatnak magyarázattal. Gyors gyógyulási folyamat vette kezdetét.”
- Intera -
Kapcsolódó cikkek:
Mi az a stigma?
Jogananda
A barátság mágiája
A gyógyító örömről
Kell az ego?
